HARMINCHATODIK FEJEZET

A Hoover-gát nem mindig volt Hoover-gát.

A világ egyik leghatalmasabb betongátját, ezt a behemót félkörívet Herbert Hoover elnöksége alatt, 1928 és 1932 között építették a Colorado folyón, hogy villanyárammal láthassák el a délnyugati területet, korlátozzák az árvízveszélyt, javítsák a hajózás körülményeit, szabályozzák magát a folyót és öntözővizet biztosítsanak a környező, rendkívül száraz vidék számára. 1931-ben kapta a Hoover-gát nevet az elnök tiszteletére, ám miután Hoover nyomott gazdasági helyzetet hagyott maga után, a belügyminisztérium kezdeményezésére Boulder-gátnak vagy Boulder-kanyongátnak keresztelték át a közelben lévő nevadai Boulder város neve után. 1947-ben viszont a kenyérért való sorban állás és a hét szűk esztendő emlékeivel a háta mögött maga a szenátus adta vissza neki a Hoover-gát elnevezést.

A Hoover-gát az arizonai-nevadai határon állt, Las Vegastól körülbelül huszonöt mérföldnyire délnyugatra.

A szerencsejátékok hírhedt városában Scarborough kora este szállt le egy tipikusan forró, napsütéses nappal vége felé. A járat valamelyest megkésett, részben egy kansasi délutáni vihar, részben a szokásos műszaki és emberi hanyagságok következtében, amelyekért a kapitány, Chuck Yaeger vontatott stílusában kért elnézést az utasok fölborzolódott idegeinek megnyugtatására. Mire Scarborough végre megkapta az Avis utazási irodánál megrendelt bérelt kocsiját, már nem lehetett benne biztos, hogy idejében odaér a Hoover-gáthoz, még mielőtt Richards pribékjei lecsapnának a lányára.

Némi rendőrségi támogatás ellen sem lett volna semmi kifogása: „Tudják, uraim, a lányom egy idegen bolygóról érkező űrhajóra vár, de tulajdonképpen az a veszély fenyegeti, hogy egy titkos kormányösszeesküvés emberi elrabolják!” Hát persze, és Magilla Gorilla seriff is ott lapul a fűben, hogy elkaparintsa a negyeddollárosokat a félkarú rablóktól.

Inkább vett egy térképet, és eligazítást kért az útba eső Shell benzinkútnál.

- A 93-as számú főút halad át a Hoover-gát hídpályáján - tájékoztatta a benzinkutas -, és estefelé gyér, legföljebb közepes forgalom várható rajta. Ma éjjel telihold lesz, ami gyönyörű, halvány fényt áraszt a gátra, a környékbeli sziklás völgyekre az Eldorado kanyonjában, az általa életre keltett, öntözött sivatagra és a mögötte feszülő Lake Mead mesterséges tó sima tükrére, ami önmagában is kész turistalátványosság.

A homályos napkorong már lefelé kúszott a látóhatáron, amint Scarborough nekivágott a főútnak, az utasülésen kiterített térképet silabizálva. Azzal nem volt tisztában, mi jön azután, hogy a lányát elcipeli arról a helyről, talán megszállnak egy Las Vegas-i motelben, és fölszállnak az első reggeli repülőjáratra, vagy egyszerűen nyugatnak fordítják a fényszórókat, és nekivágnak Kaliforniának. Az utóbbi egész jó ötletnek látszott. Volt ugyanis egy jó barátja L. A.-ben. Nála eltölthetnék az éjszakát. Másrészt nem valami bölcs dolog átvágni a nyílt terepen, ahol könnyűszerrel kiszúrhatják és kicsinálhatják őket. Scarborough roppant kíváncsi volt rá, vajon meddig terjednek a Dolan ezredes és Richards között szőtt összeesküvés pókhálójának szálai. Paranoiás rémület szorította össze a torkát. Úristen! Ezek a szálak akármeddig elnyúlhatnak! De mégsem! Hiszen Marsha törvényes eszközökkel szabadította ki fogságából. Szóval az összeesküvés -bárhogy épül is föl - mégiscsak korlátozott!

Amennyi információt csak tudott, Scarborough kihámozott a Hoover-gátról a kansasi repülőtéren fölkapott nevadai bédekkerből. A helyszín ironikus volta nem kerülte el a figyelmét. Ufószempontból talán éppen Arizona volt a legfontosabb állam, a misztikus ufónépség, a mindenféle kapcsolatteremtők és hasonlók szempontjából legalábbis. Akik úgy vélték, hogy az idegeneket csábítja a sziklás táj, az állam nagy részét kitöltő sivatag, hogy vonzzák őket a talajban rejtőzködő kristályos energiacsomók és hasonló marhaságok. Ami pedig magát a gátat illeti, a hozzá tartozó erőmű pokoli mennyiségű energiát állított elő. Ez látta el villanyárammal Arizona és Nevada legnagyobb részét és Dél-Kaliforniát. Az ufók pedig rögeszmésen vonzódtak az energiaforrásokhoz. Dr. Everett Scarborough mindettől függetlenül egy pillanatig sem hitte el, hogy Diane sztorijának bármiféle valóságalapja lehet. Véletlen egybeesések sorozatának tekintette az egészet. Esetleg más földi erők is körbejárhatták, közrejátszhattak benne. Számos bizonyíték éppenséggel erre mutatott.

Az út mentén sorakozó dombok és kaktuszok mellett elhaladva eszébe jutott, hogy most nem jönne rosszul egy pisztoly. A repülőgépre persze semmilyen fegyvert nem vihetett magával, és a leghalványabb sejtelme sem volt róla, hol szerezhetne valami megfelelőt Las Vegasban. Nem mintha igazán tudott volna bánni bármelyik fegyvertípussal. Mac állandóan gyúrta, hogy tanuljon meg lőni, de neki sehogy sem akaródzott. A mostani helyzetben azért mégiscsak jól jönne a keze ügyében valami hatékony fegyver. Persze vele van a tudása… az esze és az intelligenciája végül majdcsak kisegíti!

A nap még nem ment le egészen, mikor a gáthoz ért, de már nagyon alacsonyan járt a látóhatár fölött. A fény különös árnyékokat vetett a kétoldalt sorakozó szirtekről, furcsa táncot lejtett a Mead-tó felszínén, visszaidézve a nemrégen elmúlt havas tél szellemét. Arizona igazán festői látványt nyújtott, ahogy a vörös és barnás árnyalatok lassan Összesűrűsödtek az alkonyi égbolton. A hatalmas gát alján ismét folyóvá tömörülő víz surrogása összekeveredett a gigászi szerkezet gyomrában dübörgő gépek duruzsolásával.

. Scarborough leállította a kocsit a turisták és bámészkodók számára kialakított tágas parkolóban. A nevadai utazási iroda bódéjához sietett, de zárva találta. A gát belsejében óránként fölhangzott egy jelzés, de az utolsó öt órakor volt esedékes. Vett egy kólát az út menti italautomatából, aztán visszaballagott az autóhoz. Ahogy a nap nyugaton alább hanyatlott, egyre hűvösebb lett a levegő. A lányának még semmi nyoma sem volt, de nem is várhatta még igazán. Állítása szerint este kilenckor volt esedékes a találkozó, most pedig még alig tíz perccel múlt nyolc óra.

Itt várakozva, miközben az adrenalin nyomása csökkent az ereiben, lelkében föltámadt a kétség.

Magammal kellett volna hoznom valakit. Lám, most itt állok fegyvertelenül, csaknem teljesen védtelenül, és csak a Jóisten tudja, mi vár rám.

Hirtelen, gondolkodás nélkül ugrott bele ebbe a dologba, és most bőven volt ideje a további tűnődésre. Mégsem jutott eszébe, mi mást tehetett volna, és a helyzet megváltoztatására sem maradt már ideje.

Fölhagyott hát az önmarcangolással, és megpróbált valami másra összpontosítani a hátralévő időben. Újraolvasta a Hoover-gát bemutatásával foglalkozó passzust a vele lévő nevadai útikönyvben.

„A Hoover-gát - olvasta Scarborough - 1244 láb széles és 725 láb magas. A liftek negyvennégy emelet mélységre ereszkednek alá a gát belsejében, és utolsó állomásuk nem sokkal az alapok fölött helyezkedik el. Maga az alap 660 láb vastag és több mint 4 400 000 köbyardnyi betonból épült. Különleges betonból készült a nyugati és a keleti partot összekötő országúti híd anyaga. A hatalmas turbinákon átáramló víz által gerjesztett energia csúcsértéke 1 344 800 kilowatt.”

Tényleg derék legény vagy - gondolta magában Scarborough.

Megvárta, míg a szürkület éjszakává sűrűsödik, akkor kiszállt az autóból. A gát tetején nátriumlámpák világították meg a kétsávos útpályát. Scarborough zsebre vágta a kulcsokat, de a kocsi ajtaját nyitva hagyta: lehet, hogy gyors menekülésre lesz majd szükség. Mélyen beszívta a száraz, tiszta levegőt, és megindult a gát felé.

Na jól van, Diane - gondolta magában -, csak azt tudnám, hol a fenében vagy most!

Onnan, ahol állt, láthatta a liftek bejárati nyílását. Lámpái őrfényekként világítottak a bunkerszerű betonbeugróban. Látott egy valódi őrszemet is, ott üldögélt, közvetlenül az ajtó mellett, ahonnan az egész gátat kényelmesen szemmel tarthatta.

Az ajtóhoz évre meggyőződött róla, hogy zárva van. Kopogtatott, mire a fejmagasságban lévő hangszóró fémesen válaszolt, szinte azonnal:

- Tessék!

- Elnézést, de a lányommal kellene itt találkoznom. Nem látott véletlenül errefelé kószálni egy csinos, húsz év körüli szőke lányt?

- Nem én.

- Biztos benne? Nagyon fontos lenne.

- Szóval a lánya? Uram, nem túl sok szőke szépség járkál a Hoover-gát körül esténként. Tudja, ez nem a legjobb stoppos hely. Ha mégis láttam volna, emlékeznék rá. De nem láttam, ammá biztos.

- Rendben van. Köszönöm. Egyébként nem baj, ha sötétben végigmegyek a gyalogjárdán?

- Ez egy szabad ország, az meg egy nyilvános főút, amiről beszél. Csak vigyázzon magára, oké?

- Különben igazán szép esténk van.

- Így van. Klassz látvány. Jó szórakozást!

- Ha mégis erre vetődne, megmondaná neki, hogy az apja megérkezett?

- Persze. De ha tényleg olyan csinos, ahogy maga mondja, kérhetek randit tőle?

- Ez egy szabad ország! A biztonsági őr fölnevetett válaszul. Scarborough odébb lépett, és keresztülvágott a főúton a gyalogjárda irányában. A szerény forgalom egy-egy arra tévedő autóra csökkent, amely zúgva száguldott végig a gáton, hangja visszaverődött a betonról, szele fölkavarta a véletlenül útjába kerülő papírhulladékot. Scarborough kiért a gát tetejére. A járdán senki más nem tartózkodott. Hangosan kopogó léptei visszhangoztak a jobb oldalán húzódó beton mellvédről. Fémkorlát választotta el egymástól az úttest két sávját és a járdát. Alacsony fémkorlát húzódott a mélység fölötti mellvéden is. Az út közepe táján Scarborough nekitámaszkodott ennek a korlátnak, és az ívelt betonteknő síkját követve lepillantott a szédítő mélységbe. A ragyogó holdfény megcsillant a sima felületet bevonó nedvességen. A zsilipkezelő biztosan errefelé engedett le valamennyit a Mead-tó vizéből. Egy vízi erőművet szolgáló gát esetében rendszerint a benne lévő vastag csöveken zúdul le a víz a hatalmas turbinákra, villanyáramot termelve általuk. Scarborough visszaemlékezett rá, hogy olvasott valahol erről: a Hoover turbinacsöveinek átmérője ezen a ponton harminclábnyi lehetett, és az acélcső falvastagsága is elérte a maximálisan három hüvelyket. Mélyen odalent, a gát alapzatánál láthatta, amint a víz fehéren tajtékozva tör elő ezekből a csövekből.

Kicsit továbbsétált, hogy elérje a széles ív középpontját. Magát a gátat azért tervezték ilyen alakúra, hogy a hatalmas víztömeg nyomása főleg annak széleire és alsó részére nehezedjen. Maga az alap szilárd sziklaágyon nyugodott. A tetején járva Everett Scarborough csodálattal adózott e hatalmas gát technológiai megoldásának, a mérnöki tudomány eme évszázadokra szóló nagyszerű építményének.

Egy darabig bámulta a csillagokkal körülpöttyözött teliholdat, amint ott vigyorog a fekete, sivatagi égbolton. Aztán behunyta a szemét, és mélyen beszívta a pára és a zúgó energia illatát, ezzel próbálva megnyugtatni magát. Homályosan hallotta egy közeledő autó motorjának zúgását. Annyira elmerült azonban az ábrándozásban, hogy nem vette észre a zaj elültét. Az autó megállt.

Scarborough kinyitotta a szemét, még egy mély lélegzetet vett, és már indult volna visszafelé, amikor meghallotta a közeledő lépteket. Meglepetten hátrafordult. Egy szürke öltönyös férfi atlétára valló gyorsasággal és ügyességgel átvetette magát a korláton, és máris a professzor nyakában volt. Mielőtt Scarborough bármit is tehetett volna, gyomrába nyomódott egy pisztoly csöve.

- Üdvözlöm itt, Mr. Scarborough - szólalt meg a férfi. Drága kölnivíz, savanyú verejték és a szájában forgatott Juicy Fruit rágógumi szaga áradt belőle. - Már régen várok a személyes találkozásra önnel. Micsoda festői helyszín ez itt a randevúnkhoz!

Két lámpa közötti árnyékos helyen álltak, de elég volt a fény ahhoz, hogy Scarborough kivehesse támadója arcának legalább egy részét. Rövid haj, kemény vonások, az arcon himlőhelyek. A „ragyás”!

Scarborough a háta mögötti beton mellvédnek támaszkodott, a sivatag felől fújó szellő fölborzolta a haját.

A fegyveres kabátjának szárnya is csattogott a szélben.

- Maga az a fattyú, aki MacKenzie-t megölte!

Woodrow Justine már egy jó órája várakozott a gát arizonai oldalán. Nem vette észre, amikor a másik kocsi beállt a nevadai oldalon lévő parkolóba, éppen a nyilvános illemhelyen tartózkodott, tehát azt sem tudta, hogy Scarborough megérkezett, míg a vidéket távcsövével pásztázva észre nem vette a liftkapu felé ballagó magányos alakot. Mire saját kocsijával fölkanyarodott a gáton vezető útra, Scarborough már a gyalogjárdán sétált.

Justine leállt az útpadka mellé, és elgondolkodott. A többi fiúk Diane Scarborough és kísérője nyomában vannak, és valami baj lehet, hogy még nem érkeztek ide. Justine Scarborough professzort saját ügyének tekintette. Valahogy elegánsnak és gazdaságosnak érezte a dolgot, egy gesztusnak Richards felé, ezzel is bizonyítandó hozzáértését. Azt viszont el kellett döntenie, hogy megvárja-e, míg a doktor visszamegy a kocsijához, vagy itt intézze el, a gát közepén.

Justine először úgy döntött, hogy inkább vár. Scarborough előbb-utóbb úgyis visszamegy, és mennyivel könnyebb lenne elbánni vele a parkolóban! Ám a nyavalyás csak ácsorgott odafönt, mintha elaludt volna, Justine tehát beindította a motort, és nekilódult. Semmi probléma, gondolta magában. Egy gyors megállás, járó motorral, egy ugrás a kocsiból, és máris bevonszolja (vagy lepuffantja, ha a szarházi ellenállna), azután söprés Arizonába.

Pompásan ment is a dolog, míg Scarborough beszélni nem kezdett hozzá. Úgy húzott a járda közelébe, hogy jobboldalt éppen elég helye maradjon, majd egy szempillantás alatt kint is volt, fegyvere a korláthoz támaszkodó alakra szegezve. Hm, mintha azon töprengene, hogy leugorjon-e. Ezután érte a meglepetés. A férfi egyenesen a szemébe nézett és a képébe vágta, hogy megölte MacKenzie kapitányt. Ami éppenséggel igaz is volt, de honnan a fenéből tudhatta Scarborough? MacKenzie-t holtan hagyta ott az égő házban. Egész Iowa Cityben senki sem látta megérkezni vagy elmenni. Ez a kijelentés mintha hurkot vetett volna a nyakába.

- Igaz, Scarborough - rejtette az elismerés mögé meglepődését. - Most pedig magán a sor. Szinte hihetetlen. Eleinte olyan rendes dolgokat művelt, hanem aztán huss! A francba! Egyszer még vigyáztam is magára a háttérből. Most pedig kapásból szétlövöm… hacsak nem hajlandó együttműködni.

A túloldalon elhúzott egy autó.

Scarborough gondolatai nem voltak kiolvashatók.

- Oké - mondta. - Együttműködöm. De kicsoda maga, és honnan küldték?

- Az nem a maga dolga, haver. Most pedig szálljon be az autóba!

- Hohó! Csak még egy pillanat. Nem beszélhetnénk meg itt a dolgot? Kinek dolgozik, és mennyit kap érte? Biztos vagyok benne, hogy köthetnénk előnyös üzleti megállapodást.

- Indulás a kocsiba, seggfej, különben beterítem magával az egész Colorado folyót.

- Ezt itt nem csinálná velem, nem hiszem. Jó jövök. De előbb mondja meg, a lányom, Diane is a hatalmában van?

- Nerri vagyok türelmes ember, Scarborough. Igaza van, ez itt nem a legjobb hely, ezért is akarok elmenni innen. De ha a vérző tetemét kell bevonszolnom az autóba, nos, az is egy megoldás…

Egy autó közeledett feléjük az ő oldalukon. Lassított, és közvetlenül Justine kocsija mögött leállt. Hüű!

- gondolta magában Justine. Ki a franc lehet az? Nem láthatta, ki ül a volán mögött, de nem kockáztathatott. Közelebb lépett a professzorhoz, pisztolyát elrejtve így az újonnan érkezett elől.

- Most pedig tartsa a száját, vagy máris halott - sziszegte Justine. Hallotta a másik autó ajtajának nyílását és egy ember kiszállásának zörejeit.

- Forduljon meg úgy, hogy háttal legyen a kocsinak. - Ezzel Justine Scarborough hátába lökte a fegyver csövét, ezzel is nyomatékosítva utasítását. A professzor engedelmeskedett. Így Justine egyszerre szemmel tarthatta mind a két embert. Szeme sarkából figyelte, ki lehet az, aki a másik autóból kiszáll.

Nagy fekete autó volt, kinyúló farokrésszel. Egy régi Cadillac modell. A férfit hátulról megvilágították a fényszórók, torzonborz haja szerteállt, arca teljesen kivehetetlen volt a sötétben. Kissé lötyögős öltönyt viselt, zsákszerűen bő nadrágszárral.

És az az öltöny teljesen fekete volt.

- Hé, fiúk - szólalt meg az alak. - Nem láttak errefelé valami ufót? Fekete. Fekete!

Woodrow Justine agyát hirtelen vasmarok szorította össze. Eljöttünk érted, Justine. Valahol odabent, mélyen benne szólalt meg

a hang: Felelned kell nekünk! Csatlakoznod kell hozzánk!

Karjába belésajdult a fájdalom, ahol Klinghoffer megszúrta azzal az injekciós tűvel.

Woodrow Justine elveszítette minden önuralmát.

- Nem! - kiáltotta. - Menj innen! Hagyj engem békén! Elfordította a fegyvert foglyáról, és rálőtt a fekete ruhásra.